NEM JÓ!!!

Én nagyon jól viselem a kritikát. Remélem, te is...

Amikor elindult a duncanshelley.com, jobb oldalon volt egy mottó, melyet idővel elvitt a cica, de még emlékszem rá: „Az életben minden azon múlik, hogy hányszor bírod elviselni, amint valaki azt mondja neked: NEM JÓ!!!”

Ez a mottó akkor fogalmazódott meg bennem, amikor néhány évvel ezelőtt láttam Shakirát: énekelt egy dalt, kísérte magát gitáron, majd táncolt; ő szerezte a zenét, és ő írta a szöveget. Mindegyikben nagyon profi volt. Az jutott eszembe, hogy ez a nő a mosolya mögött, valójában brutálisan kemény. Ahhoz, hogy énekben, gitározásban, táncban, zeneszerzésben és dalszövegírásban ennyire jó legyen, milliószor hallhatta, hogy „Nem jó!!!”, amit csinál, és ő elviselte, korrigált, és folytatta tovább. Azután egy napon erre volt képes. Természetesen ennek az is a része, hogy olyanokra hallgatott, akik értettek hozzá.

Én úgy tapasztalom, hogy a legtöbb ember egy-két „Nem jó!!!” után távozik. Összetörten, sírva, elkeseredve, dühöngve, fogadkozva. De vajon ilyen hozzáállással meddig lehet eljutni? Viszonylag kevesen tudnak mindent elsőre tökéletesen…

Sokan kértek már, hogy kritizáljam az írásukat. Az első néhány alkalommal eleget tettem a felkérésnek, és nagyon megbántam. A kritika komoly dilemma.

Mit vár az író, amikor kritikát kér? Nem hibalistát. Megerősítést. Esetleg valami apróságot, például azt, hogy figyeljen jobban a párbeszédekre, és akkor majd „jobban figyel”.

Befut egy kézirat, amivel az a baj, hogy az írója ténylegesen semmit nem tud az írásról. Ha azt mondom neki, hogy nem ért hozzá, esetleg megemlítek néhány hiányosságot, az eredmény az lesz, hogy összeomlik. Hiszen mindent megtett, amiről gondolta, hogy meg kell tennie. Eszébe sem jutott, hogy van még 1648 egyéb „dolog”, amiről tudnia kellene.

Nem akarom, hogy kiboruljon, mondjam tehát azt, hogy „Nagyon jó, csak így tovább!”? Megtévesztés lenne. Írnék ajánlást a kéziratához? Nem. Kiadnánk a könyvét? Nem. Kapna egy üres megerősítést, amivel semmit nem tudna kezdeni; cipelné tovább a kéziratát, és újabb és újabb üres dicséreteket kapna, miközben teljesen összezavarodna, hogy ha ő ilyen csodálatos író, miért nem adja ki senki a könyvét? A végén pedig előáll valamilyen alaptalan elmélettel arról, hogy mily sanyarú a könyvkiadás helyzete a modern korban.

Mielőtt egy szót is leírnék a regényből, összerakok egy treatmentet. A treatment tartalmazza a regény valamennyi fejezetének cselekményvázlatát. Hat nagy lépés, és rengeteg kisebb lépés vezet a kósza gondolattól a treatmentig. Írtam már néhányat, van benne gyakorlatom; általában háromszáz órát töltök el vele. A dramaturgia tanfolyamunk lényege. 2003-ban valaki azzal keresett meg pár hónappal az egyik tanfolyamunk után, hogy elkészítette a treatmentjét, és nézzem meg. Nagyon lelkes voltam! Ekkor még hozzáfűzte: egész péntek délutánon ezzel foglalkozott, öt órája ment el rá. Kezdtem sápadni. Erre még rátett egy lapáttal: kijelentette, hogy ha bármi hiba van a treatmentjében, akkor ő nem fog tovább az írással foglalkozni, mert neki erre nincs ideje.

A néhány oldalas szövegnek természetesen semmi köze nem volt a treatmenthez. Vagy két hétig rágódtam azon, hogy mit mondjak neki. Végül nagyon óvatosan annyit mondtam, hogy olvassa el még egyszer a jegyzetben a treatment fejezetet.

Azóta se láttam.

Van, aki egy „Nem jó!!!” után feladja, és távozik.

Belülről is megtapasztaltam a kritika erejét, nem is egyszer. Azt hittem, mindent megtettem, mindent, amit emberileg lehet. Majd megjelent egy autószakértő, aki felvilágosított arról, hogy tévedtem. A könyv kint volt a boltokban, és tévedtem. Összeomlottam tőle. Kértem a kiadómat, hogy zúzzák be az összes példányt, mert rossz autótípust jelöltem meg, és lemondok a jogdíjamról, csak senki ne olvassa el ezt a vackot.

Azután találkoztam egy fegyverszakértővel. Azután egy sebésszel. Azután egy pilótával. Azután egy légiforgalmi irányítóval. Azután egy túlélés-szakértővel. Mindezek mellett még az is kiderült, hogy notórius túlíró vagyok, és a kutyát se érdekli a tizenkettedik fegyver molekuláris összetétele…

Fájt. Megviselt. Elbujdokoltam. Pár nap pokoljárás után azonban megvilágosodtam, és azóta csak egyet mondhatok:

KÖSZÖNÖM, amiért szóltatok!

Visszajelzések nélkül semmi esélyem nincs a fejlődésre. Márpedig elég komolyan gondolom, hogy a legjobb legyek. Ehhez szükséges az a képesség, hogy minden kritikát elviseljek, és elemezzek. Néha az udvariasság a megtévesztés egyik formája. (A bunkóság meg a másik…)

Először sokkolt a felismerés, hogy mennyi mindenhez kell értenem íróként, hogy mennyi megalapozó munkát kell végeznem. Végül azonban egy olyan hatalmas világ nyílt ki előttem, amit korábban elképzelni sem tudtam. Íróként rendelkezésemre áll az egész világ, bárhová elmehetek, bármit megnézhetek, kipróbálhatok, tesztelhetek. Szinte mindenki szóba áll az írókkal. Az, hogy író vagyok, feljogosít arra, hogy mindent megismerjek. Mi múlhatná ezt felül?

Természetesen, mindeddig az építő kritikáról beszéltem. Az építő kritika nem olyan kritika, ami szuperlatívuszokból áll, és nem más, mint arcpirító ömlengés. Az építő kritika attól építő, hogy konkrét. Felhívja a figyelmet valamire, ami konkrétum. A konkrétumokat meg lehet vizsgálni, ki lehet elemezni, és lehet hozni egy döntést.

Az építő kritika hasznos. Az általános értékelés viszont használhatatlan. Lehet megerősítés, de hiányzik belőle a fejlődés lehetősége.

A Rómeó és Júlia (talán) legújabb filmfeldolgozásáról ezt írta valaki: „Elgondolkodtató science-fiction”. Szellemes, és bele lehet látni, hogy mivel volt problémája a kritikusnak, de nagyon messze van ez attól, hogy konkrét legyen.

A 70-es években készült egy tanulmány a leghíresebb amerikai műkritikusokról. Ezek a műkritikusok embereket tettek ünnepelt zsenikké, vagy tapostak a porba. És milyen szakmai alapon? A tanulmány a módszereiket vizsgálta, és döbbenetes eredményt hozott. Valamennyi kritikus testi reakciók alapján ítélt valamit jónak vagy rossznak. Elszorult a torka? Ha igen, jó, ha nem, silány. Érzett nyomást a mellkasában? Ha igen, pocsék, ha nem, csodálatos. Szakértelem nulla. Ez nem építő kritika, hanem elmebaj. Az ilyesmit nemes egyszerűséggel oda kell hajítani, ahová való.

A gyilkos kritikának létezik egy építő kritikának álcázott kivégző módszere is, ami rengeteg konkrétumot tartalmaz, ám a hozzájuk fűzött magyarázat alaptalan. Olyan emberek állnak elő az ilyesmivel, akik nem értenek az adott szakmához, de jól tudnak hivatkozni tekintélyekre, és össze nem illő dolgokat összevarrni. Emlékszem egy ilyen nőre: vörös arccal, üvöltve állította, hogy a „röpít” szót kizárólag romantikus regényekben lehet használni, más műfajban tilos. Korszakalkotó szakértőnek képzelte magát, de szimplán csak pszichotikus volt.

Az írónak fejlődnie kell. Az építő kritika fontos segédeszköz ehhez.

Nem csinálhatunk a kritikából udvariassági kérdést. Ha egy gyerek elképesztően viselkedik, de tíz éven át soha senki nem mondja meg neki, nehogy megbántsa az érzéseit, akkor mi lesz ebből az emberből? Soha nem mondta neki senki, hogy „Nem jó!!!”, tehát azt hitte, hogy jó. Miért hitt volna mást?

Óriási gondot fordítottam a fegyverarzenálok leírására. Imádtam! Nagy megdöbbenés volt, egyik levelet olvasni a másik után, egyik fórumbejegyzést olvasni a másik után, hogy ez olyan unalmas, hogy a legtöbben átlapozzák. De, ezért hagytam abba. Fejlődtem általa.

Nagy dilemma a kritika. Elmondjuk, ne mondjuk el? Szóljunk, ne szóljunk? Bízzuk valaki „másra”, aki majd egyszer felvilágosítja, esetleg azután, hogy az illető éveket vagy évtizedeket vesztegetett el, mert azt hitte, hogy minden rendben van? Vagy vállaljuk fel a hóhér szerepét, mondjuk ki, és minden őszinte segítőszándékunk ellenére, minden udvariasságunk ellenére, nézzük végig, ahogyan összeomlik?

A választ rátok bízom. Én csak ennyit mondhatok, és ez kétségtelen:

„Az életben minden azon múlik, hogy hányszor bírod elviselni, amint valaki azt mondja neked: NEM JÓ!!!”

Úgyhogy, a legjobb, amit tehetünk, ha sportot űzünk abból, hogy kritikát kapjunk. Az általános kritika és a megalapozatlan kritika helye a szemétkosár. Az összes többit azonban érdemes megvizsgálni.

542
Mennyire tetszett a cikk?
Thanks!
An error occurred!

About Duncan Shelley