Korszakváltás – a meccs

Hungarocell lánc, szépen lefestve...

Tételezzük fel, hogy van valaki, aki nagyon akar nyerni. Nagyon. Nem annyira, mint te vagy én, nem annyira, mint amit még józan ésszel el tudunk képzelni. Hanem annyira, ami felülmúl mindent, amit te meg én még reálisnak tudnánk tartani. Ez az ember a szó legszorosabb értelmében beleőrült abba, hogy nyerni akar. Semmi más nem érdekli, az ár sem érdekli, az út sem érdekli, csak a nyerés. Tételezzük fel, hogy nem igazán jó játékos, és tételezzük fel, hogy önbizalma se igen van.

Mit fog tenni? Csalni fog.

Mivel nem jó játékos és nincs önbizalma, nem vágyik megmérettetésre. Nem hozza lázba a gondolat, hogy a társaival vált vállnak vetve küzdjön meg a pályán a másik csapattal. Már ennek elképzelésétől is leírhatatlan iszonyat fogja el. Azért, mert ez kétesélyes. Vagy ő nyer, vagy más. És ő nyerni akar. Nagyon. Nem annyira, mint te vagy én, nem annyira, mint amit még józan ésszel el tudunk képzelni.

Nagyon sok mindennel megpróbálkozhat. Gondoskodhat egy pocsék edzőről a másik csapat számára, kevés felkészülési időről, mostoha körülményekről, stresszről, magánéleti bajokról, amik majd rányomják bélyegüket a teljesítményre a pályán. De nem, ez kevés, ez nem elég, mert a meccs még mindig kétesélyes.

Mit tehetne a száz százalék érdekében? Megbetegítheti a másik csapat tagjait, elraboltathatja a gyereküket, és a gyerek életével kényszerítheti a játékosokat arra, hogy rosszul játszanak. De még mindig nem száz százalék, hogy ő nyer. Azért nem, mert az ellenfél ott van a pályán.

Az egyetlen biztos megoldás az, ha egyedül megy ki a pályára, és egyedül rúgja a gólokat az üres kapuba.

Mit kell ehhez tennie? Ha azt mondja, rettentő nehéz ez a játék, az nem lesz jó, mert bár sokakat elriaszt, néhányan, méghozzá a legjobbak, kihívásnak fogják tekinteni. Azt kell mondania, hogy nincs játék. Nincs, nem volt, nem lesz. Soha. Semmikor. Ez az egyetlen megoldás a biztos győzelemre.

Tételezzük fel, hogy a pálya a Föld. Tételezzük fel, hogy játék az élet. Tételezzük fel, hogy a gól a döntés, amely megvalósul. És tételezzük fel, hogy van itt valaki, aki nyerni akar. Nem jó játékos, önbizalma se nagyon van. Ellenben gátlásai és elvei egyáltalán nincsenek. Az empátiát nem ismeri. Nem vágyik nagy csatákra, versenyre, kétesélyes vetélkedésre. Csak a nyerés érdekli.

Azt mondja: nincs játszma, nincs pálya, nincs meccs, nincs sport. Azt mondja: nincs élet. Ezt hazudja. Mindenkinek.

De mit is mond pontosan?

Azt mondja, hogy te nem élsz. Nem vagy. Élet nem létezik. Jó, hát persze, van valami izé, ami erre megy meg arra, ilyen meg olyan, de nem fontos. Azt mondja, ez nem élet. Ez az egész, amit látsz, véletlen. Te is véletlen vagy, és véletlenül olyan, amilyen. Az élet nem élet, csak ilyen izé. Nincsen semmi jelentősége az univerzumban. Ugyanolyan cél és értelem nélküli puszta fizikai mechanizmus, mint amilyen például a gravitáció.

Az, hogy szerelmes vagy, nem jelent semmit. Miért, mit jelent az, hogy az esőcsepp lefelé esik? Semmit. Az, hogy örülsz vagy bánkódsz, lényegtelen. Miért, mi a lényege annak, hogy süt a Nap? Semmi.

Ha a pálya a Föld, a meccs az élet, a legnagyobb csalás azt állítani, hogy nincs meccs, és a pálya nem pálya. Az élet, mármint az, amit az emberek annak hisznek, illúzió, az agy téves működése, és nem fontos. Az élet nem létezik. Nem más, nem különb, nem több, mint egy bármilyen fizikai jelenség, például az elektronpálya léte. Ugyanúgy véletlenül jött létre, ugyanúgy véletlenül lett olyan, amilyen, és ugyanúgy nincs se értelme, se célja.

Az életnek nincs kitüntetett szerepe. Semmiben nem különbözik a többi jelenségtől. Persze, lehet, a foton is azt hiszi, hogy különleges, és több, mint a nem-foton, de téved. A foton is hülye, meg az ember is. Egyformán.

Az élet nem rendezőelv, az élet nem hatóerő. Semmiféle meccsről nincs szó, hiszen az esőcseppek koppanása se meccs, a fény áramlása se meccs, és a galaxis mozgása se meccs. Minden véletlenül jött létre, véletlenül lett olyan, amilyen.

Tételezzük fel, hogy van ez a fickó, aki nyerni akar, biztosra akar menni, egyedül akar a pályán állni, egyedül akarja a gólokat rúgni az üres kapuba. Tételezzük fel, hogy a pálya a Föld, a meccs az élet. Hazudik. Azt hazudja, hogy a Föld nem pálya, az élet nem számít. Vagyis, más szóval: kitalálja a materializmust, amely éppen ezt mondja, egészen pontosan ezt állítja.

A materializmus célja, hogy hívei visszahúzódjanak az élettől, visszahúzódjanak a játéktól, ne hajtsanak, ne akarjanak nyerni, ne küzdjenek a sípszóig, ne tervezzenek, ne higgyenek magukban. Csak dőljenek hátra, csukják be a szemüket, legyenek nyugodtak, és hagyják azt a szerencsétlent, hadd játsszon egyedül, hadd rúgja egyedül az üres kapuba a labdát, és hadd higgye, hogy nyert.

A materializmus filozófiájának célja, hogy féken tartson minket, hogy önként visszahúzódjunk, ne használjuk az erőnket, a képességeinket, ne gondoljuk, hogy függ tőlünk valami. Inkább higgyük vakon, hogy semmi közünk ahhoz, ami megesik velünk. Higgyük, hogy minden véletlen, véletlenül betegedünk meg, véletlenül vagyunk egészségesek, véletlenül szenvedünk balesetet, véletlenül születünk, véletlenül halunk, véletlenül vannak korlátaink, véletlenül vannak gátlásaink, véletlenül viselkedünk úgy, ahogyan tesszük, véletlenül nyerünk vagy veszítünk.

A materializmus hívei önmagukat bölcsnek és felvilágosultnak tartják. Köznyelven kisembernek hívják őket. Olyan valakik, akik felett elsuhan a történelem, elmegy mellettük az élet, helyettük hozzák a döntéseket, szolgálják a hazugokat, elszántan térdelnek a körülmények előtt, és buzgón hiszik, hogy nem tehetnek mást.

A materializmus a legrosszabb vallás, a leggonoszabb filozófia, amit eddig bárki kifejlesztett. Önmagát valóra váltó jóslatként működik: a hívek elhiszik, hogy nem irányíthatják az életüket, ezért abbahagyják azt, visszahúzódnak – életük pedig valóban cél és értelem nélküli káosszá változik.

Gyerekkoromban materialista voltam. Ezt láttam, ezt hallottam, így neveltek. Hittem a majmokban, hittem az ősemberben, hittem a csillagokban és a gépekben; a lélek és a magasabb értelem eszméjét kinevettem, a butaság és a félelem termékének tartottam.

Gyerekként lenéztem a szellemi tevékenységet, a tervezést, az alkotást, és a fizikai munkát tekintettem valaminek. Úgy képzeltem el a jövőm, hogy majd szerelni fogok, építeni, izzadságtól gyöngyöző homlokkal hajlítani a vasakat, nehéz kalapáccsal verni a szegeket, és elszántan lapátolni a földet. Mert ez a valami. A gondolkodás meg a semmi. Így vélekedtem. Hithű kommunista voltam, idealista proletár, fanatikus materialista – tízéves hülyegyerek.

Történt egy s más az eltelt években, és egyik sem volt véletlen. Már nem vagyok materialista. Látom a pályát, látom a meccset. Látom a gyenge, önbizalomhiányos játékosokat, akiket eszelős nyerniakarás hajt. Hazudnak nekem, hogy ne játsszak, és nehogy nyerjek. Dönteni akarnak a fejem felett, megszabni az életemet, a sorsomat. Kizárólagos tulajdonuknak tekintik a világot, melyből kizártak.

Valójában nem fegyverrel tartanak távol, hanem egy hazugsággal. Nincsenek falak és nincsenek láncok. Önkéntes rab vagyok.

Lehet, hiszel a lélekben és hiszel Istenben. Lehet, azt gondolod, tiszta maradtál, nem szennyezett be a hazugság. Talán igazad van, talán tévedsz. A materialista eszmerendszer ezer név alatt fut, és megfertőzhetett úgy is, hogy nem vetted észre.

Hiszed, hogy a génektől függ a személyiséged, és nem tőled? Hiszed, hogy nem te gondolkodsz, hanem az agyad, mely a fizika tested egyik szerve? Ha így van, fertőzött vagy. Már ott munkál benned a hazugság és kiállít a pálya szélére. Mindegy, milyen szavakkal fogalmazod meg, hogy valami felett nincs, és nem lehet hatalmad, a lényeg ugyanaz.

Nem tudom, látod-e, de az igazság az, hogy a játéknál semmi sem jobb.

1258
Mennyire tetszett a cikk?
Thanks!
An error occurred!

About Duncan Shelley