Frei Tamás: A megmentő, II. rész

A híres Dragunov mesterlövészpuska

Mielőtt rátérnék Frei Tamás könyvének elemzésére, szeretnék elmesélni nektek egy történetet. A sztori igaz (sajnos). Abból az időből való, amikor a magyar kormány kiállított az élet nevű játékból, és leültetett a kispadra. Hogy mi volt ennek az oka? Semmi. Nem követtem el semmit, csupán betöltöttem tizennyolcadik életévemet, és behívtak katonának, ripityára törve az álmaimat.

Amikor katona voltam, Magyarország azt a korszakát élte, amelyet ma átkos-ként emlegetnek, és még létezett a Szovjetunió. Akkoriban tizennyolc hónap kötelező sorkatonai szolgálat várta a fiatalokat, sokuk számára éppen derékba törve életét, terveit, karrierjét – a párkapcsolatokról nem is beszélve. Hétköznapi, jóravaló, fiatal férfiakat (köztük családapákat, egyetemistákat, sportolókat, munkásokat, értelmiségieket) képeztek profi gyilkoló géppé, teljesen értelmetlenül.

1989 tavaszán tizenhat magyar bakának a katonásdi hirtelen még komolyabbá változott. Azon a héten, hétfőn és kedden, minden a megszokott mederben folyt, szerdán hajnali ötkor eligazítás a tiszti étkezdében, civil ruha, busszal ki a pályaudvarra, és irány a szovjet határ. Poggyászt nem vihettünk magunkkal, még karórát, jegygyűrűt, bokaláncot sem.

Akkortájt az orosz vasút olyan nyomtávú sínpályán közlekedett, amit sehol máshol nem használtak: az államvallássá avanzsált paranoia mindenben megmutatkozott. A magyar oldalon leszálltunk a vonatról, a határon ellenőrzés (motozással!), át az orosz oldalra, ott ismét ellenőrzés (motozással, sőt végbéltükrözéssel, mint egy börtönben!), majd be az orosz pályaudvarra, és a másik nyomtávon be a hatalmas országba…

A leningrádi kaszárnyában vadonatúj orosz egyenruhát kaptunk, kezünkbe nyomtak egy 10,23 milliméteres Dragunov puskát, és elkezdődött a hathetes kiképzés. A Dragunov a gépesített lövész alegységek szakasz szintű támogató fegyvere. Igazi precíziós mesterlövészpuska, mellyel szakember 3500 méterről is betalál…

A kiképzés végeztével, a Kamcsatka-félszigetre repültünk, itt, a Pripjaty-folyón páncélozott hadi naszádra szálltunk, és szép komótosan lecsorogtunk vagy százötven kilométert, a folyóról elnevezett városig. A környékről azt érdemes tudni, hogy egy köpésre innen van egy település, melynek nevét 1988-ban, megismerte az egész világ: Csernobil…

Megmutatták a térképen, hogy meddig mehetünk; azt mondták, ha annál messzebb nem megyünk, akkor nem lesz semmi probléma. A rémmeséknek persze jobban hittünk, ám a távozás ára egy röpke húsz éves kitérő lett volna valamelyik szibériai katonai börtönbe, hát maradtunk.

Egész álló nap az „egyéni sugárzás szint mérő műszert” nézegettük, és halálra stresszeltük magunkat azzal a gondolattal, hogy a mutató a piros sávba kúszik. Egy ilyen kedves kis műszer nagyban táplálja a katona önbizalmát: úgy néz ki, mint egy vaskosabb, szürke toll; van benne egy jelzősáv, melyben valamilyen anyag mozog felfelé, valahogy úgy, mint a higany a hőmérőben; a jelzősáv alsó fele fehér, a felső része piros – a fehér részre festettek egy piros szívet, a piros részre meg egy fehér koponyát. Ez volt a jin-jang Csernobilban…

Ehhez még hozzá tartozik, hogy elláttak minket egy kísérleti gyógyszerrel, melyet szimpla nejlonzacskóban adtak át, négykilós kiszerelésben. Egy kanálnyit kellett feloldanunk féldeci vízben. Az íze… Inkább hagyjuk. Rengeteget ittunk belőle, aminek az lett a következménye, hogy gyógyszermérgezéstől elkezdtük a sugárbetegség tüneteit produkálni (farkasétvágy, delírium, szemremegés), ami tovább növelte kezdeti vidámságunkat…

A parancs egyértelmű volt, és ahogyan haladt lefelé a ranglétrán, egyre világosabb is. Az őrnagy így fogalmazott: „demoralizálni a térségben rejtőzködő államellenes alakulatokat”. A törzsőrmesterünk, aki a közvetlen parancsnokunk volt, így fordította: „lőjétek le, aki nem szimpatikus”. Tényleg ezt mondta, pontosan ezekkel a szavakkal. A másfél hónapos bevetés minden napján azzal a gondolattal mentünk ki a terepre, hogy 2-3 kilométer távolságból lepuffantsuk azokat, akik nem voltak szimpatikusak.

Mivel a rendőrség nem merte betenni a lábát szibériai Pripjaty területére, a sereg se szívesen hatolt be, több körözött bűnöző és bűnbanda vette be magát a kevésbé sugárfertőzött térségbe, és alakította ki szubkultúráját. Volt tehát valóságalapja a küldetésünk mögött álló ideológiának. Azonban, olyan távolságból, ahonnan mi lőttünk, nem igen kínálkozott esély a célpontok azonosítására. Fotókat sem kaptunk. Tényleg nem maradt más, mint a szimpátia…

Ötfős csapatokban jártunk bevetésre, éjjel és nappal: egy akcióparancsnok, és négy mesterlövész…

Nem tudom, hány embert lőttünk le, és megsaccolni sem akarom. Az esetek nagyjából ötven százalékában szemre, halántékra, torokra, tüdőre mentünk, a másik nagyjából ötven százalékában meg kulcscsontra, combartériára, térdízületre. Néha csak ijesztésből lőttünk, vagy a károkozás céljával, és nem ember volt a célpont. A kutyákat kifejezett élvezettel lőttük szitává. Szétlőttünk rádiókat, kannákat, hordókat, félig elrohadt, de még guruló autókat.

Az első tíz embert volt a legnehezebb lelőni. Mármint érzelmileg. Azután idővel egyre könnyebb lett. De még ma sem engedhetem meg magamnak, hogy komolyan elkezdjek azon morfondírozni, hogy talán nem érdemelte meg mindegyikük. Nőre sohasem lőttem, gyerekre sem. Ha olyan lányt láttam a távcsőben, ami tetszett a tizenkilenc éves szememnek, leléptem, és kerestem másik társaságot. Őt még megijeszteni sem akartam. A szép nőkkel mindig kivételezik a sors…

Másfél hónap után két hét adriai láblógázás Szocsiban, ahol addig nem látott luxus várt, márvány, arany és ezüst mindenhol (orosz pártüdülő, volt pénz mindenre!). A zsoldomat a szuvenír boltokban hagytam, a szüzességemet az üdülő recepciósának tizenhat éves lányánál, azután öt óra repülés, vissza Ukrajnába, páncéluszállyal le Pripjatyig. Ezúttal a másfél hónapból csak hat nap lett. Valami történt a színfalak mögött, mert visszarendeltek minket Leningrádba, és a hét végén már Magyarországon voltunk.

Körülbelül ötven napon át kacsavadászatot folytattunk, emberekre, több kilométer messzeségből, a világ legpontosabb mesterlövészpuskájával, rejtekhelyről, jó pozícióból. Néha elgondolkodom azon, hogy milyen motiváció alapján öltem meg azokat az embereket. Nem voltak szimpatikusak. De miért nem? Nekem ellenszenves típusokat kerestem, és nekem szimpatikus embereket kíméltem meg. Elvettem azok életét, akik arcra apámra hasonlítottak (vagyis, némileg rám), meg azokét, akik egyik-másik tanáromra hasonlítottak, meg azokét, akik egyik-másik hírességre, és így tovább. Ritkán nyílt alkalmam okkal lelőni valakit…

Nos, ennyit erről, ennyit rólam. Legközelebb, a cikksorozat utolsó részében, Frei Tamás: A megmentő című könyvében található súlyos tévedésekről lesz szó. Remélem, e cikk után nem, vagy kevésbé fogtok kételkedni meglátásaimban.

Semmi sem az, aminek látszik.

653
Mennyire tetszett a cikk?
Thanks!
An error occurred!

About Duncan Shelley