Az üzenet

1982 különös éve volt az emberiségnek.

Duncan Shelley hatodik éve senyvedett az oktatási rendszer foglyaként, s hiába a jó magaviselet, hiába a dörzsölt ügyvédek hada, büntetését nem sikerült harmadolni: bizony, még sok év volt hátra.

Ugyanebben az időben, Julius Andant beszervezte a legfelsőbb kaszt. Még nem állt munkába, még csupán ártatlan, tejfelesszájú ideológus-tanulóként koptatta egy szürke teherhajón berendezett, egyszemélyes osztályterem padját. Amit tanult, az nem csak izgalmasabb volt, mint Duncan tananyaga, de azzal ellentétben, igaz is.

Ekkortájt az Egyesült Államokban a Sugar Hill Records megjelentetett egy stúdióalbumot. A lemez borítójának hátlapján a következő tracklistát lehetett olvasni:

1. She’s Fresh
2. It’s Nasty
3. Scorpio
4. It’s A Shame
5. Dreamin’
6. You Are
7. The Message
8. The Adventures Of Grandmaster Flash On The Wheels Of Steel

A 7. dal, a Message (Üzenet) jelentős sikereket ért el (még mindig 1982-ben járunk): a tekintélyes Billboard 200 slágerlistán az 53. helyet szerezte meg, a Top R&B/Hip Hop Albums rangsorában a 8. helyet, valamint egy spanyol feldolgozásra is sor került. Az 53. helyezés bizony rendkívüli eredmény, tekintettel arra, hogy a műfajt, melyet a Message képviselt, alig három évvel korábban ismerhette meg a közönség.

A Message szövege, sikere és hatása sokakat meglepett, és (modern szófordulattal élve) kicsapta a legfelsőbb kaszt biztosítékát. Késedelem nélkül megbízták Julius Andant a feladattal: tegye tönkre a rapet, mely az utolsó szabad zenei művészet volt a Földön.

Andan így ír erről:

„A hetvenes évek elején feltűnt egy új zenei irányzat az Egyesült Államokban, még pontosabban a New York-i Bronxban. Az évtized végére kezdett népszerűvé válni, 1979-ben megjelent az első lemez, és az új irányzat kijutott a nagyvilágba. Ez volt a rap.

Egy 1982-ben kiadott, “Message” című dal keltette fel a kaszt érdeklődését a műfaj iránt, amely súlyos politikai üzeneteket hordozott az elnyomásról.

Az első komolyabb megbízatásom a legfelsőbb kaszt szolgálatában, a rap tönkretétele volt.

A rap esetében a bevett ügymenetet követtem.

Minden generációnak kell adni néhány szimbólumot, melyet a szabadsággal azonosíthat, és amivel szabadnak érezheti magát. Szabadságot ugyan egyik generáció sem kapott soha, amióta világ a világ, de szimbólumokat azt igen.

Így váltak az olyan nevetséges semmiségek a szabadság szimbólumaivá, mint például a hosszú haj, a miniszoknya, a szakadt farmernadrág, vagy az autópályán való száguldozás. Ezt kapták az emberek, semmi mást.

Minden generációnak kell valami semmiség, ami ellen lázadhat. Ez az elv. Minden generáció a rendszer ellen lázad, bár nem tudják, hogy mi az a rendszer. A lázadásuk mindig valamilyen engedetlenségi mozgalom volt, akárminek is nevezték, és sohasem volt tényleges lázadás.

Azt mondták a politikusok, vagy a zsarnokok, vagy az elnyomók, vagy a nagyokosok, vagy a hájfejek (vagy bárhogy nevezzék is a rendszer megtestesülését az adott időszakban), hogy tilos fiatalkorúaknak alkoholt inni. Mi lett ebből? Emberek milliói hitték azt, hogy azzal lázadnak a rendszer ellen, ha alkoholt isznak, még tizennyolc éves koruk előtt.

Azután jött a drog, jött a szexuális szabadosság, jött a bűnözés maga. És megint csak milliók hitték és hiszik, hogy azzal lázadnak a rendszer ellen, ha drogot fogyasztanak, ha prostituáltként élnek, ha kisebb-nagyobb bűncselekményeket követnek el.

És furcsa módon nem tűnt fel, hogy amit tesznek, az vagy teljesen értelmetlen (mint például a hosszú haj, ami a legkisebb mértékben sem érdekli a kasztot), vagy önpusztító (mint például az alkohol vagy a drog), vagy a teljes társadalmi ellehetetlenülés felé taszítja az embert (mint például a hippi mozgalom, vagy a bűnözés divatja).

Egyszerűen belesétáltak a legfelsőbb kaszt csapdájába, és közben bőszen azt hitték, hogy most jól fellázadtak ellene.

Én magam is a fentebb vázolt klisét követtem, amikor a rapből (amely voltaképpen az utolsó szabad zenei művészet volt) a szokásos “rendszer elleni” ostoba lázadást csináltam.

Ehhez először is kitaláltam a központi hazugságot, a gondolat-bálványt.

Az ihletet egy régi római mondás adta, amely úgy hangzott: “Carpe Diem” – “Élj a mában”.

Ezt a mondást átfogalmaztam, és “Élj a mában” helyett “Élj a mának” lett az új jelentés.

A kettő között csupán egy rag a különbség, de az eredeti jelentés a visszájára fordult. Az “Élj a mában” azt jelenti, hogy “Cselekedj, ne halogass!”; az “Élj a mának” viszont ezt: “Vesd el a jövőt!”

Ebben az új formájában már nagyon is használható volt arra, hogy elnyomja, megnyomorítsa az embereket. Hiszen, ha csak a ma van, csak a pillanat létezik, akkor minden a pillanatnyi élményről szól, következésképpen bármit meg lehet tenni: nyugodtan lehet valaki bűnöző, alkoholista, drogfüggő, vagy akármi, a lényeg, hogy ne legyen semmi értelme.

Az ideológia, amely a központi hazugságot körbevette, olyan hazugságokat tartalmazott, mint hogy “Csak a pénz számít, mert mindent a pénz irányít”, “A bűnözők az igazi lázadók”, “A világot nem lehet megváltoztatni”, “A rendszer a bőrszín alapján ítél meg mindent” (a kaszt régi jó szokása, az ellentétek szítása mindenhol jelen van) stb.

Ezután már csupán sztárt kellett csinálni néhány züllött bűnözőből (amihez pénz és média kell), és minden ment a maga útján.

Ma a rap a bűnöző életforma és a bűnöző értékrend elsőszámú reklámhordozója a kultúrában.

Még mindig előfordulnak “kemény” szövegek, politikai, vallási, ideológiai üzenetek, de ezek már csupán megszokott műfaji elemek, egy kis toporzékolás, amit senki nem vesz komolyan.

A kaszt így bánik el azokkal, akik lázadnak ellene: egy kis pénzért, egy kis hírnévért, egy kis szexért megveszi a lelküket, és ezek a “lázadók” innentől kezdve előlépnek propagandistákká, bár ezt nem veszik észre.”

(AZ IGAZSÁG NAPJA, részlet)

18-20 éves koromban talán semmit sem hallgattam annyiszor, mint a Message-t. Érteni ugyan nem értettem még a szöveget, de pontosan megjegyeztem, hallás után.

Nem tudom, hogy a Grandmaster Flash & The Furious Five mennyire volt tudatában annak, amit tettek, de azt tudom, hogy a történelmet sokkal gyakrabban írják garázsban, parkban, ágyban, tisztáson, domb tetején vagy kávéház teraszán, mint a törvényhozás szentélyeiben. A politikusok és a tábornokok csak álmodoznak, amikor magukat tekintik a korszak legnagyobb alakjainak.