Az utolsó év… I. rész

Zóna, komfort nélkül

Burokban élünk. Mindannyian. Ezt nevezik komfort zónának. A komfort zóna az otthon melegségével tölt el. Itt érezzük jól magunkat, itt élünk kényelmesen, biztonságban, ismerős viszonyok közepette.

Persze, lehetséges, hogy ez a zóna minden, csak nem komfortos, minden, csak nem kényelmes és biztonságos. Mégis, ez az otthonunk, és azért tekintjük komfortosnak, otthonosnak, kényelmesnek és biztonságosnak, mert ismerjük és kiigazodunk rajta.

A komfort zóna a lelki értelemben vett otthon. A szenvedéssel, a kudarcokkal, az önostorozással együtt.

A fejlődés kulcsa a bátorság, ugyanis a fejlődéshez ki kell lépnünk a komfort zónánkból. Ez félelemérzettel, gyötrődéssel, zavarodottsággal jár. Kilépünk az ismeretlenbe, nem tudjuk, hogyan reagáljunk, hogyan érjünk el eredményeket. És míg komfort zónánkon belül minden rutinból megy, zónánk határain túl ismeretlen területre tévedünk, és egy szerencsétlen amatőr benyomását keltjük.

Különös csapda ez, mert minél profibbak vagyunk saját zónánkon belül, annál nehezebben lépünk ki onnan. Minél nagyobb mesterek vagyunk, annál kevésbé vagyunk hajlandóak ismét bénázni, leégni, belezavarodni, csúfos kritikákat kapni, és beülni az iskolapadba, az első osztályban.

Régi buddhista iratokban találtam egy érdekes állítást: „ha valaki istennek születik, az a rossz karma jele”. Az isten szó ebben az esetben azt jelenti, hogy valakinek rendkívüli adottságai vannak, például nagyon szép, ragyogó intellektus, vagy mérhetetlen gazdagságba születik bele. Úgy vélték, ez a lét csapda, mert az ember ellustul, nem hajtja semmi.

Nagyon is van ebben valami. Ha valaki igazán profi, igazi mester, sőt nagymester, valódi géniusz, esetleg korszakalkotó zseni, az minden valószínűség szerint be van betonozva a saját, rendkívül jól ismert komfort zónájába, ahonnan kirobbantani sem lehet. Valóban csapda ez, hiszen ki mondhatná, hogy ahol van, onnan már nincs tovább?

Az út tehát az, hogy erőt veszünk magunkon, és kilépünk a komfort zónánkból. Teszünk egy lépést, az ismeretlenbe, a hidegbe, elviseljük a vacogást, az elpirulást, mások rosszallását, és nem bújunk vissza. Belakjuk az új határokat. Maradunk, bénázunk, szenvedünk, amíg nem kezdjük el érezni ismét az otthon melegét.

Kívül tágasabb, mondják a bölcsek. Igaz. Mindig igaz.

A fejlődéshez, a jobb, hatékonyabb, hasznosabb, sőt biztonságosabb élethez bátorságra van szükségünk, mert saját határainkat kell áttörnünk. Utunkat gyötrődés, zűrzavar és bizonytalanság jelzi. Ha megfutamodunk ezektől, maradunk bezárva korábbi, kis életünkbe.

A határok bennünk vannak. Félelmetesebbnek látszanak, mint bármi a fizikai világban.

Egy bölcs azt mondta egyszer: az ember azért hal meg, mert nekiment a saját belső határának, és megrémült tőle. Az ő nézete szerint a halál a lélek ijedsége, a lélek sebes helyváltoztatása, menekülése, amelyet a test nem tud követni.

Félelmetes gondolat. De egyben felszabadító is.

Itt állunk középen, két világ határmezsgyéjén. Előttünk az élet, mögöttünk a halál.

1446
Mennyire tetszett a cikk?
Thanks!
An error occurred!

About Duncan Shelley