A játékos
Ha ülünk a kártyaasztalnál, kezünkben öt lappal, akkor ezt tudjuk, mert tisztán és kétségbevonhatatlanul érzékeljük. Dönthetünk úgy, hogy csalunk, dönthetünk úgy, hogy kiszállunk. Kérhetünk egy italt, beszélhetünk a többi játékossal, megnézhetjük, hány óra van, lopva a ringó csípőjű pincérnőre pislanthatunk, és hormonális változások indulhatnak el a testünkben vérvörösre rúzsozott ajkai láttán.
Bármennyire is belefeledkezünk a játékba, tudjuk, hogy játszunk, mert érzékeljük.
Ha lélekként tudnánk, hogy játszunk, tudnánk, hogy az életünk, a fizikai univerzum egy játszma, érzékelnénk ezt, tudatában lennénk valamennyi szabálynak, azokat kedvünkre megszeghetnénk, kommunikálhatnánk más játékosokkal, és abbahagyhatnánk a játékot.
Azért nem tudjuk ezt megcsinálni, mert mi nem játékosok vagyunk, hanem a játék eszközei. Mi nem a játékosok vagyunk, akik lépkednek a bábokkal a táblán, hanem a bábok. Mi nem a játékosok vagyunk, akik fogják kezükben a lapokat, hanem a lapok.
Sir Norman Lonard nem létezik, ahogyan az 1928-as év Angliája sem létezik, és azok az események sem léteznek, amelyek Normannel történnek, és az ő döntései sem léteznek. Nekem nem. Neki igen. Ő egy szabályok szerint kitalált, szabályok szerint mozgatott karakter a Call of Cthulhu nevű szerepjáték fiktív világában. Én tudom, hogy Norman micsoda, tudom, hogy én találtam ki, tudom, hogy ezek és ezek a szabályok, és tudom, hogy az én valóságomhoz képest az övé nem létezik. Norman ezek egyikét sem tudja.
Igaz, lehetnek gondolatai arról, hogy egy magasabb rendű valósághoz viszonyítva az ő valósága csupán képzelet, de ez nem jelent semmit, nem jelenti azt, hogy Norman játékossá válna.
Norman Lonard lehet a saját világának legkiválóbbja, lehet a legnagyobb ura, elérhet mindent, amit csak kigondol, de sohasem lehet játékos. Azért nem, mert végső soron ő nem létezik, illetve önmagában, önmagától nem létezik. Őt én találtam ki, és én tartom „életben” azzal, hogy gondolok rá.
Mi avatárok vagyunk ebben a játszmában, vagyis megnyilvánulások. Nem játékosok.
Kiszállni a játszmából
Mivel nem vagyunk képesek játékon kívüli nézőpontot felvenni, ezért véleményünk sem lehet a játszmáról, és érzelmeink sem lehetnek vele kapcsolatban. Amikor azt érezzük, azt gondoljuk, hogy ki akarunk szállni a játékból, azt egy avatárként tesszük, és nem játékosként. Ha játékosként akarnánk kiszállni, már nem lennénk itt.
Nem akarunk kiszállni a játszmából. Valami másból akarunk kiszállni.
Valóság
A játék valósága a játékos számára nem valóság, hanem általa fenntartott, általa szabályozott képzelet. A játékon belül a játék valósága abszolút valóság, felülírhatatlan, áthághatatlan, megtörhetetlen.
Számunkra, avatárok számára, identitások számára, a minket körülvevő valóság megtörhetetlen – de maximálisan kihasználható.
Ha emberi játékokat vizsgálunk, azt találjuk, hogy a szabályok, a lehetőségek ugyanazok a leggyengébbek és a legjobbak számára is, mégis, a lehetőségekből a gyengébbek kevesebbet használnak, mint jobbak.
Ami a valóságunkban megtalálható, az mind azért van ott, mert a szabályok lehetővé teszik. Láthatjuk, hogy meg lehet halni magzatként, és lehet milliók felett uralkodni. Látjuk, hogy lehet szenvedni és lehet boldognak lenni. Látjuk, hogy van gyengeség és van erő. Látjuk, hogy lehet repülni, el lehet jutni a világűrbe, meg lehet gyógyulni bármilyen betegségből, álmokat lehet megvalósítani, eredményeket lehet elérni. És sok mindent nem láttunk még, de attól még lehetséges, attól még a szabályok megengedik.
Beszállás egy játszmába
Ahhoz, hogy beszállhassunk egy játszmába, meg kell ismernünk a szabályokat, és el kell fogadnunk azokat. A szabályok elfogadásával jön létre a játszma, amely szabályok nélkül nem létezik.
A játék szabályai biztosítják azt, hogy a kifutása többesélyes legyen, mert ha csak egyféleképpen végződhet, akkor kiveszik belőle az izgalom.
A szabályok elfogadása önkéntes önkorlátozás, amelynek célja a játékban való részvétel. A játékban pedig elsősorban az izgalom miatt veszünk részt.
Én úgy tudom átélni Norman Lonard helyzetét, hogy úgy tekintem, ő él, és ami körülveszi, az az érvényes valóság. Ha ezt nem teszem, ha nem mondok le önként a tudatom egy részéről, nincs értelme annak, hogy játszom, mert nincs benne izgalom.
A szabályok elfogadása minden esetben önkorlátozás, aminek célja van.
A kezdet
A lélek beszállt egy játszmába, az idők kezdetén (a szó legszorosabb értelmében az idők kezdetén, mivel idő csak a játszmában van). Megismerkedett a szabályokkal, és elfogadta mindegyiket.
Kezdetben csupán egy vagy két szabály volt, vagy több, vagy sokkal több, vagy olyan sok, ami egy komolyabb 21. századi számítógépet is megizzasztana. Bármennyi volt is, rendkívüli komplexitást eredményezett.
A szabályok mindegyike önkorlátozás, olyan, mint az egylábas ugrálás, amit azért teszünk, mert ez a játék, ezen felül nincs más értelme. A szabályok kimondják, hogy mit szabad és mit nem, ami egyenlő azzal, hogy mit fogok megtenni és mit nem fogok megtenni.
A lélek nem azért lett Játékos, mert rákényszerült, nem azért játszott, mert kényszerűség volt, és ma sem kényszerből játszik.
Norman Lonard nehézségei nem az én nehézségeim, Norman veszteségei nem az én veszteségeim, Norman sérülése nem az én sérülésem.
Duncan kudarca, Duncan halála semmit sem jelent a Játékos számára, aki mögötte áll. Ő csak játszik, betartva a szabályokat. A Játékost nem érte sérülés, veszteség, kudarc, csupán a játékon belül vannak jobb és rosszabb eredményei.
Az út
A játékszabályok emberi ésszel felfoghatatlan komplexitást eredményeztek. Ezekből a szabályokból született a tér, az idő, az anyag, az energia, csillagok, bolygók, ködök, részecskék, atomok, molekulák, sejtek, gének, testek, fajok, birodalmak, szervezetek; a Föld, Magyarország, Budapest, ez a kerület, ez az utca, ez a ház, ez az asztal, ez a szék, ez a számítógép, ez a monitor, ez a billentyűzet, a Duncan avatár, a blog, és így tovább. Ez a cikk is. Ti is.
Mindez a játszmán belül zajlik, a szabályok szerint.
Az én életem célja, ennek a cikknek a célja, a bosszúságom, amiért ma elmarad a Trónok harca, mind-mind a játszma része, a szabályok szerint.
A test születése, a test létezése, a test halála a játszma része.
A mai nap a játszmában
A játszmánk nem romlott el. Ma, ebben pillanatban, mi, mint Játékosok, még mindig ugyanazok vagyunk, akik a játék kezdetén, a fizikai univerzum előtt.
A szabályok ugyanazok, mint az elején.
A lehetőségek ugyanazok, mint az elején.
Minden korlátunk önkorlátozás, a szabályok betartása.
Mi, mint Játékosok, nem változtunk semmit, és NEM AKARUNK kiszállni.
Ha akarnánk, nem lennénk itt.
Ha mi, mint Játékosok ki akarnánk szállni, az avatárunk nem létezne már.
Nem akarunk kiszállni, nem akarunk szünetet kérni, nem akarunk semmi mást, mint itt lenni és folytatni.
Azok az elképzelések, melyekkel rendelkezünk ebben a pillanatban, nem a mi elképzeléseink, mint Játékosoké, hanem a mi elképzeléseink, mint avatáré.
Azok az érzelmek, melyeket átélünk ebben a pillanatban, nem a mi érzelmeink, mint Játékosoké, hanem a mi érzelmeink, mint avatároké.
Amikor Call of Cthulhu-t játszom, nem Duncan vagyok, hanem egy identitás, melyet Norman Lonardnak hívnak. Én tudok Normanről. Norman nem tud rólam. Én létezem. Ő nem létezik.
Én, mint Duncan, egy identitás vagyok, sajátosságok halmaza és rendszere. Én, mint Játékos, tudok Duncanről, én, mint Duncan (avatár) nem tudok a Játékosról. Én, mint Játékos, létezem, Duncan nem létezik. Én, mint Duncan létezem, és a Játékos nem létezik.
Jó játékot!