Jaklin kolléga fél éve elhagyta Magyarországot, és Angliában telepedett le, Londonban él és dolgozik. Fél év után rövid időre visszatért Magyarországra, néhány régebbi ügyet lezárni. Már korábban leleveleztük, hogy ha megérkezik, összefutunk és nekiszegezem a kérdéseimet. Jaklinról azt kell tudni, hogy riportkönyvön dolgozik, olyan húszas éveikben járó fiatalokkal készít riportokat, akik külföldön próbáltak szerencsét.
Vágjunk is bele:
Duncan: Volt honvágyad?
Jaklin: Három-négy hónapig tartott, mire a Magyarországgal kapcsolatos zaklatottságom annyira lecsökkent, hogy képes voltam pozitív dolgokra is emlékezni. Akkor éreztem, hogy hiányoznak bizonyos helyek, de aztán rájöttem, hogy csak azért, mert ismerősökhöz, barátokhoz kötődnek, akik nem jöttek velem. Emberek hiányoznak, nem az ország, tehát nem volt honvágyam egyáltalán.
Duncan: Milyen zaklatottságra gondolsz?
Jaklin: Arra, hogy Magyarországon minden nehéz, tanulni, dolgozni, munkát találni, állást megtartani, anyagilag stabilan állni, karriert csinálni. Dühített, hogy olyan emberek élveznek kiváltságokat, akik nem járulnak hozzá az országhoz, lógnak és bűncselekményeket követnek el a többiek kárára, én viszont csak elutasítást kaptam, bármit is akartam. Nem bírtam már ezt, ezért mentem el.
Duncan: Milyen volt most visszatérni néhány hétre? Mi az, ami azonnal feltűnt?
Jaklin: Brutális volt szembesülni az országgal. Rengeteg hajléktalan mindenütt, míg Londonban szinte egyáltalán nincsenek. A magyarok rengeteget beszélgetnek arról, hogy mi mennyibe kerül, Londonban nem, ott mindenki nyugisan vásárolgat. Elképesztő, hogy vannak dolgok, amik Magyarországon drágábbak, mint Angliában, az ottani, sokkal magasabb fizetések ellenére. Például kint vettem egy táskát, és most láttam pontosan ugyanazt a táskát egy boltban itt Budapesten, több ezer forinttal drágábban.
Duncan: Milyen bevándorlónak lenni?
Jaklin: Sehol nem volt problémám abból, hogy külföldről jöttem, azzal sem, hogy Magyarországról. A britek hozzá vannak szokva ahhoz, hogy kevesen beszélnek igazán jól angolul. Egyszer egy fickó tőlem kért útbaigazítást, de elsőre nem értettem, mit akar. Megkérdezte, hogy honnan jöttem, mondtam, hogy Magyarországról, erre azt mondta, hogy ő egy szót sem tud magyarul, ahhoz képest én elég jól vágom az angolt.
Duncan: Milyen szintű angollal mentél ki?
Jaklin: Alapfok.
Duncan: És az mire elég?
Jaklin: Nem sokra. Azzal szembesültem, hogy nem értem, amit az emberek mondanak. A bevándorlók angolját valamennyire értem, a britekét nehezebben. Magyarországon négy évig tanultam angolul, az órákon nem tanultunk beszélni és nem tanultuk a beszédet megérteni. Sok mindennel találkoztam Londonban, amit nem tanultam soha, vagy nem úgy. Van egy köszönés, a hiya, amivel korábban sehol nem találkoztam. Azt mondták, ez a how are you rövidítése. Vagy ott van a hi there, amit csak videojátékokban hallottam, nyelvórákon nem.
Duncan: Milyen kint a munkakeresés?
Jaklin: Egészen más, mint Magyarországon. Mindenki, akivel eddig találkoztam hivatalokban, normálisan, jó kedélyűen kommunikált velem, és volt türelmük az angolomhoz. Elmentem egy állásinterjúra, majd rögtön utána mehettem próbanapra. Mindig azonnal volt munka, míg Magyarországon a napi erőfeszítések ellenére is sokszor hónapokig nem találtam semmit. Magyarországon az a megszokott, hogy egy ügyintézés során semmibe veszik, lekezelik az embert, és ott szívatják, ahol tudják, ehhez képest felüdülés volt a sok normális emberrel találkozni. Angliában a munkához kell igényelni egy számot, ami olyasmi, mint az adószám, és ahhoz be kell menni a munkaügyi központba, ahol csinálnak egy interjút. Ez is nagyon simán ment.
Duncan: Milyen helyeken dolgoztál?
Jaklin: Mexikói étteremben és egy múzeumban. Az étteremmel az angol volt a baj, de megtanultam néhány mexikói ételt elkészíteni. A múzeumban viszont jó volt.
Duncan: Milyenek kint a fizetések? Nyilván többet keresnek az angolok, de az élet is drágább, nem?
Jaklin: Angliában a minimálbér elég arra, hogy az ember a saját lábára álljon, és anyagilag független legyen másoktól. Egy fiatal pályakezdő, aki épp csak kijött az iskolából, el tud helyezkedni, és tudja élni a saját életét. Magyarországon a minimálbérből csak éhen halni lehet. Az élelmiszer, ruhák, műszaki cikkek nagyjából ugyanannyiba kerülnek átszámolva, mint Magyarországon. A lakhatás drágább.
Duncan: Milyen a közbiztonság? Amikor én kint voltam, attól féltem, hogy csak úgy poénból lelőnek az utcán, mert ezt hallottam, de pár hónap után éjjel sétálgattunk az erdőben, és soha nem volt semmi probléma. Te mit tapasztaltál?
Jaklin: London délnyugati részén lakom, ami jobb környéknek számít. Kezdetben én is féltem, hogy mi lesz, leütnek, kirabolnak, de nem történt semmi. Mászkáltam haza késő éjjel, és soha nem volt semmi. Állítólag északon vannak rosszabb környékek, de arra nem jártam.
Duncan: Mondják, hogy az angol emberek rondák, főleg a nők. Te mit gondolsz erről?
Jaklin: Szerintem ugyanolyan az arány, mint máshol, mint Magyarországon.
Duncan: Milyen a tipikus angol? Mint a filmekben, mindenki nyársat nyelt fapofa?
Jaklin: Nem, egyáltalán nem! Szerintem általában lazábbak a magyaroknál. Persze, vannak idősebb, konzervatívabb alakok is, de ritka.
Duncan: Milyen London? Nem földrajzilag vagy politikailag, hanem inkább hangulatra, érzésre kérdezem.
Jaklin: London egy világváros. Multikulturális. A fél év alatt beszélgettem brit, equadori, spanyol, francia, nepáli, mexikói, szomáliai, kenyai, indiai, albán és lengyel emberrel. Sok nép él együtt, sokszínű város, és ez nekem nagyon tetszik. Egyszer egy spanyol bevándorlót tanítottam angol szavakra, ő meg engem spanyol szavakra. Jó volt.
Duncan: Kedvenc helyek?
Jaklin: Gyerekkorom óta játszom Call of Cthulhu-t, ezért mindig meg akartam nézni a British Museumot. Nem volt még időm rá igazán, mert az egész napos elfoglaltság, de egyszer arra jártam, és beugrottam körbenézni. Csak rápislantottam az egyiptomi kiállításra, meg benéztem egy-két terembe és elszaladt három óra. Nem csalódtam benne, nagyon jó hely. A London Eye is tetszett, ami egy óriáskerék és kilátó együtt.
Duncan: Megtaláltad a Hasfelmetsző Jack emléktáblát?
Jaklin: Sajnos nem, pedig voltam Whitechapelben, ahol Jack dolgozott, de nem találtam meg.
Duncan: Mi az, ami hiányzott kint?
Jaklin: Emberek, más semmi. Vannak boltok, amikben lehet kapni túró rúdit, ezért azt sem kellett nélkülöznöm.
Duncan: Mi az, ami nem tetszett?
Jaklin: Az angol ételek eléggé ízetlenek. Ettem sokféle angol reggelit, babot, kolbászt, virslit, és eléggé rossz volt mindegyik. Amikor rájöttem, hogy a legendás fish and chips mennyire egyszerű étel, az vicces volt. Nagyon sokan szipognak, ami eléggé idegesítő. Ennek valószínűleg az az oka, hogy nem lehet kapni olyan papírzsebkendőt, amit zsebbe vagy táskába lehet tenni, így nincs zsebkendőjük. A másik, ami zavart, hogy rengeteg nő sminkeli magát a metrón meg a buszon munkába menet.
Duncan: Más tapasztalatok?
Jaklin: Nagyon kevés kutyát láttam városban, ahol én lakom, alig van kutya. Macska és róka viszont rengeteg, ami nekem tetszett. Az emberek nagyon sietnek, elképesztő sebességgel mennek, hatalmas lépésekkel. Az öltözködés nagyon vegyes, és senkinek nincs baja ezzel, ami kifejezetten szimpatikus. Gyakran láttam irodistákat, elegáns ruhában, kosztümben, és mellé futócipőben, tornacipőben. Csak a hivatalban, munkahelyen veszik fel a ruhához illő cipőt, hogy kíméljék a lábukat. Jó ötlet! Rengeteg az utcazenész. Egyszer a metrón néhány fiatal elkezdett zenélgetni, elképesztően profin.
Duncan: Zárszóként mit tudnál említeni? Mit üzennél az olvasóknak?
Jaklin: Ahogyan kitágul a látóköröm, egyre inkább rádöbbenek, hogy mekkora a baj Magyarországon. Valami nagyon nincs rendben ebben az országban. Annyival jobban lehet csinálni, annyi a jó példa! A legnagyobb hazugság, amit Magyarországon milliószor hallottam, hogy „sehol nincs kolbászból a kerítés, sehol nem könnyű”. Ez egy aljas hazugság! De igen, sokfelé kolbászból van a kerítés, sokfelé sokkal könnyebb! Menni kell, megtapasztalni, hogy mennyivel könnyebb máshol, még kevés nyelvtudással is, idegenként, külföldiként, bevándorlóként is. Én nagyon sajnálom, hogy nem mentem el tíz évvel ezelőtt.