A lázadásnak két fajtája van: az egyik az, amikor valaki figyelmen kívül hagyja a megállapodásokat, a másik az, amikor valaki azért lázad, hogy az elvárásokkal szembemenve definiálja saját magát. (A politikai jellegű lázadásra ebben a cikkben nem térek ki.)
Amikor valaki a saját megállapodásai, ígéretei ellen lázad, számítanak rá, de ő nem végzi el, amit vállalt, arra nincs mentség – feltéve, hogy nem erővel kényszerítették a megállapodásba.
A másik típusú lázadás, amikor valaki azért lázad, mert csak, amikor direkt, dacból, csak azért sem azt teszi, amit viselkedésileg elvárnak tőle, az az önmeghatározás, a személyiségépítés, a fejlődés része – kivéve, amikor önpusztítóvá válik.
Ahhoz, hogy kifejthessem, miért gondolom azt, hogy a lázadás hasznos annak, aki lázad, a színészetnél kell kezdenem, mert a színészetből értettem meg mindezt.
Abban az időben, amikor még csak a fióknak írtam, egyszer heteken át próbáltam kitalálni, hogy az egyik történetemben mi lenne a legvalószínűbb abban a szituációban, amibe a főhősöm került.
Egy Kimberly nevű nő 16 évesen elköltözött otthonról, mert az anyjával való örökös harc az idegeire ment, eltelt huszonnégy év, amikor is megkereste az apja, hogy egyszer és utoljára még találkozzon az anyjával, mert súlyos beteg, és szeretne elbúcsúzni. Kimberly nagy nehezen kötélnek állt. Azon elmélkedtem, hogy vajon mi történne ezen a találkozón, milyen lenne, hogyan írhatnám meg igazán hihetően? Nem találkoztak huszonnégy éve, milyen lehet ennyi idő után újra látni egymást?
Semmi értelmes nem jutott eszembe, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve lefeküdtem az ágyra a sötét szobában, és elképzeltem, hogy én vagyok Kimberly, én élem azt az életet, én teszem, amit ő tesz, én ismerem azokat az embereket, akiket ő, és így tovább. Huszonnégy éve nem láttam az anyámat, és elmegyek meglátogatni. Ilyen és ilyen ruha van rajtam, ilyen és ilyen a kórház, a színek, a szagok, a hőmérséklet, a napszak, hangok, emberek, én, anyám. Elkezdtem beleélni magam egy kitalált ember helyzetébe, személyiségébe, szinte éreztem, ahogyan sétálok abban a kórházban, megyek fel a lépcsőn, megyek végig a folyosón. Mi lenne, mi történne a valóságban?
Képzeletben beléptem a kórterembe, és rájöttem, hogy az történne, hogy nem ismernénk fel egymást. Idősebb lettem huszonnégy évvel, anyám is idősebb lett huszonnégy évvel, én negyven vagyok, ő hatvannégy… És Kimberly egy ősz, összetört, ráncos, beteges öregasszonnyal találkozott, akit nem tudott az anyjaként azonosítani.
Annyira inspirálónak találtam azt a módszert, hogy beleképzeltem, sőt beleéltem magam a szereplőm helyzetébe, hogy onnantól fogva mindig ezt csináltam, és tudatosan kerestem a módszereket ehhez.
Így találtam rá a színészekre. Ha bárhol összefutottam egy színésszel, a módszeréről kérdeztem, faltam a színésze-életrajzokat, a színészet tankönyveket, hogy megismerjem, megértsem és felhasználhassam a módszereket arra, hogy átéljem a saját szereplőim helyzetét.
Volt egy fontos kérdés, amire választ kerestem: hogyan lép be a színész a figurába? A választ egy dokumentumfilmben találtam meg, ami a Ragyogásról szólt. A Ragyogás Stephen King regénye alapján készült film, Jack Nicholson játssza benne a főszerepet. Épp egy olyan jelenet felvételéhez készülődött a stáb, amiben Nicholson fejszével kinyitja az ajtót, és a werkfilm kedvéért egy kamera vette, amint a színész belebújik a szerepbe.
És mit csinált? Elkezdte tudatosan lecserélni a saját jellemvonásait a szerep jellemvonásaira, mígnem egy határon túl hirtelen ott volt benne a figurában. Amikor vége volt, ugyanígy jött ki: elkezdte lecserélni a szereplő tulajdonságait a saját tulajdonságaira, majd egy határon túl hirtelen megint visszavedlett saját magává.
Ha én a magánéletben nem káromkodom, de a szereplőm igen, akkor a káromkodás felvétele egy pontja annak, ahogyan kiszállok magamból, és belépek a figurába. Ha én a magánéletben antialkoholista vagyok, de a szereplőm iszik, mint a gödény, akkor az alkoholivás felvétele egy pontja annak, ahogyan kiszállok magamból, és belépek a figurába. Ez az út: tudatosan elkezdem lépésről lépésre lecserélni a saját szokásaimat, jellemvonásaimat, a szereplőjére, mígnem egy ponton túl hirtelen benne vagyok abban az „emberben”. Tehát nem kell mindent egyesével magamra vennem, egyszerűen csak elkezdem, és egy ponton robbanásszerűen ott leszek abban a karakterben. Ez az út befelé.
Az út kifelé ennek az ellenkezője: elkezdem lecserélni a karakter tulajdonságait, szokásait a sajátoméra. Például, ha a karakter káromkodik, de én a magánéletben nem, akkor tudatosan elhagyom a káromkodást. És így tovább. Egy határon túl pedig teljesen lefoszlik rólam a szereplő személyisége.
Vannak színészek, akik évekre beleragadnak egy-egy szerepbe, a magánéletben sem tudnak teljesen kiszállni belőle. Velem is megtörtént, hogy nem a megfelelő úton-módon jöttem ki, és az utcán nem önmagamként reagáltam valamire.
Világos, hogy ennek vannak határai, és a lehetőségek, meg a józan ész gátat szab, de ami belefér, az belefér. Ha valakinek nem fér bele, hogy az inspiráció kedvéért, mondjuk, pálinkázzon, akkor igyon valami mást, de képzelje azt, hogy pálinkát iszik.
De vissza a témánkra: a lázadás értelmére.
Pusztán az együtt töltött idő, a közös tevékenységek, a bizonyos fokú egymásrautaltság (vagy függés) miatt, a rendszer miatt, ami érvényben volt a családban, az iskolában, a cégnél, a katonaságnál, vagy akárhol, az átvett szabályok, szokások miatt nem vagyunk teljesen önmagunk. Kisebb-nagyobb mértékben szerepeket játsszunk, ami azt jelenti, hogy feladtunk magunkból ezt-azt, és átvettünk másoktól jellemvonásokat és szokásokat. Ennek semmi köze a genetikához, ez az együttélés sajátosságai miatt van így – ha genetika lenne, nem tudnánk kilépni ezekből, de ki tudunk lépni.
Amikor lázadunk, amikor csak azért nem teszünk valamit, mert valahol kellett, amikor csak azért tesszük az ellenkezőjét, mert csak, amikor direkt, szánt szándékkal eltávolodunk az adott közösségeken belüli normáktól, akkor ezzel valójában azt tesszük, hogy elkezdünk kilépni a szerepből, pontosan úgy, ahogyan Jack Nicholson tette.
Amikor én az önálló életemben csak azért nem ünneplem meg a karácsonyt, mert korábban mindig kellett, akkor lázadok, és a lázadással kilépek egy szerepből, és közelebb jutok valamihez, ami sokkal inkább én vagyok, mint az az automata, ami a berögzült minták szerint jár körbe-körbe.
Minél több ponton lázadok, minél több szokást és jellemvonást török meg, annál inkább eltávolodom a szereptől, és annál inkább válok saját magammá.
Nyilvánvalóan ennek vannak határai, amit a lehetőségeink és a józan ész állít elénk: ha a szüleim Budapesten éltek, én meg inkább élnék Las Vegasban, de nem tudom ezt összehozni, akkor ez kimarad (egyelőre), ha a szüleim nem öltek meg senkit, én attól még nem leszek gyilkos, hogy más legyek, mint ők. A szerepekből való kilépés értelme az, hogy felszabaduljunk, hogy visszanyerjünk önmagunkat, és nem az, hogy ellehetetlenítsük a saját életünket.
A lázadás a kezdete a magunkra találásnak, nem a vége. Egy jó és hasznos eszköz, ami építi a személyiségünket (ha nem viszik el a szélsőségekig, vagyis, amíg nem válik a puszta lázadás életformává). Nem azért lázadunk, mert elítéljük azokat az embereket, akiknek a normáit megtörjük magunkban, hanem azért, mert mi más emberek vagyunk, mint ők, nem vagyunk azonosak velük.
Néhány normának van értelme, de nagyon kevés ilyen van. A legtöbb csak program, korlát, fal az elménkben, ami nem engedi, hogy önmagunk legyünk.