Ne keverjük össze az emberfelettit és a természetfelettit, mert a kettő nem ugyanaz. Az ember egy létezési állapot, az élet egy formája, a természet pedig egy viszony- és keretrendszer. A természetfelettiség jóval magasabb kategória, mint az emberfeletti.
A feljegyzések tanúsága szerint, feltenni azt a kérdést, hogy létezik-e az emberfeletti, soha nem járt különösebb veszéllyel (a feljegyzésekről beszélünk, nem a korlátlan emlékezetről és az időgépekről). A legrosszabb, ami történhetett, hogy a közösség jól megmosolyogta a kérdező tudatlanságát, mivel az arrafelé, akkortájt elterjedt, általánosan elfogadott világnézet egyértelműen megfelelt erre a kérdésre, igennel vagy nemmel.
A kérdezősködés azonban veszélyessé válhatott, ha az illető túlságosan „aktívan” faggatózott, nagyon veszélyessé pedig akkor vált a helyzete, ha bizonyítékokat követelt a válasz alátámasztására. Az efféle kötekedő, szőrszálhasogató alakokkal gyorsan elbántak: néhány röpke évre megóvták őket a napsütéstől, esetleg előreküldték a kis mihasznákat felderíteni a túlvilágot.
De ez még mind semmi. Az ilyesmi előfordulhat, megtörténhet. Ha valaki oly bohó, hogy nem elégszik meg a bizonygatással és helyette bizonyítékot követel, az legyen az ő dolga. Ám van még egy kategória.
Ha bőszen olvasgatjuk a fikciós irodalomnak azt a válfaját, amelyet történelemnek szokás nevezni, nem nagyon találunk benne leírást olyan kultúráról, ahol általánosan elterjedt lett volna az emberfelettiség felé való törekvés. Kisebb, gyűlölt, utólag alaposan lesajnált közösségek léteztek, ahol mindenkinek kötelessége volt túlhaladni az emberi korlátokat, és ezt a törekvést a közösség vezetői is támogatták.
Úgy tűnik, a történelem hajnalától a mai napig, ez a roppant gépezet, amelyben élünk, amelyet rendszernek nevezünk, semmit nem tiltott, irtott, üldözött olyan vehemenciával, mint az emberfelettiség iránti vágyat és tetteket.
Felhozhatjuk, hogy a buddhizmus és a taoizmus funkcionáltak államvallásként erre-arra, de jól tesszük, ha alaposan megnézzük, hogy miféle buddhizmusról és miféle taoizmusról volt szó. Gyakorlatilag szertartásrendszerről volt szó, nem valódi útról. Persze, érthető, hiszen aligha lehetne uralkodni egy nép felett, mely azt vallja: „ami jön, hadd jöjjön, ami megy, hadd menjen”.
Felhozhatjuk a modern kort is, melyben elterjedt a New Age, elterjedt egyfajta okkultizmus, ám megint csak érdemes megvizsgálni ezeket. Gyakorlatilag szertartásrendek, nem utak. Igaz, ma, ha valaki kijelenti, nem akar ember lenni, több akar lenni annál, emberfeletti akar lenni, és erre törekszik is, nem mindenhol zárják be vagy végzik ki. Vannak liberálisabb beállítottságú társadalmak, melyekben az ilyen alakokat csupán elmebetegnek bélyegzik.
Csatoltam nektek egy kis fejtegetést kedves Julius Andan barátunktól. A téma az emberfelettiség mibenléte. Olvassátok el. Letölthetitek: ERRŐL A LINKRŐL.
Bátran teszem fel a kérdéseimet, kíváncsian várom, ki fog bátran válaszolni.
Szerintetek mi az emberfelettiség? Létezik? Elérhető? Érdemes emberfelettivé válni?