Ha valami értékes, akkor sokba kerül. Ha nagyon értékes, nagyon sokba. Van, ami olyan sokat ér, hogy pénzért nem lehet megszerezni. Ezekért a kincsekért tenni kell.
Sokféle páncélt fejlesztettek ki az emberiség történelmében. Mindegyik a testet védte. A lelket egyik sem.
Vajon milyen lenne egy páncél, ami a lelket védi? Mit várnák el tőle? Nyújtson védelmet a stressztől, félelemtől, gyűlölettől, haragtól, indulattól, veszteségtől, önvádtól, bűntudattól, a feladás gondolatától, a féltékenységtől, és így tovább.
Nos, létezik ilyen vért. Mindannyian használtuk már, csak éppen nem vettük észre. A lélek páncélját évezredes propaganda-hadjárat próbálja értéktelennek, jelentéktelennek, semmiségnek beállítani. Mily meglepő, ugye?
A lélek vértezete valójában egyfajta hozzáállás.
Amikor tizenöt éves voltam, otthon kaptam egy pofont. Egy perccel később már nem látszott és nem fájt. Hónapok múlva is ideges voltam miatta, és évekig nem bocsátottam meg.
A pofon időszakában a Honvédban bokszoltam. Egy nappal az említett pofon után edzésre mentem, és soha előtte és utána nem vertek meg annyira, mint ott és akkor. Úgy mentem haza a trolival, hogy az orromból két vatta lógott ki. A verés nyomai körülbelül két hétig látszottak. Napokon át voltak fájdalmaim. Egy másodpercig sem voltam ideges miatta, és még évek múltán is mosolyt csalt az arcomra, ha eszembe jutott.
Mi volt a különbség? Én. Pontosabban, az én hozzáállásom adta a különbséget.
Mélyen meg voltam győződve arról, hogy a családi életnek nem lehet része a pofon, és ugyanilyen mélyen meg voltam győződve arról, hogy a boksznak része az ütés, a fájdalom, a vér, a szédülés, és a vízszintes testtartás. Emiatt a hozzáállásom miatt otthon kárt tudtak tenni bennem egy pofonnal, a ringben viszont nem tudott bennem kárt tenni senki.
A lélek védőpáncélja a játék. Pontosabban az a képessége, hogy játéknak tekintse, amivel foglalkozik. Ha játékról beszélünk, örömről beszélünk, könnyed, élvezetes tevékenységről, olyan tevékenységről, amiben nincs görcs, nincs komorság és nincs komolyság.
Furcsán hangzik? Lehet. De csak adott kontextusban hangzik furcsán, melyet a propaganda szőtt a játék köré.
Az iskola fontos, a játék nem. A tanulás fontos, a játék nem. A munka fontos, a játék nem. Az egészség fontos, a játék nem. Az élet fontos, a játék nem. Hallottuk elégszer. A propaganda egyik fogása, hogy átértelmezi a szavakat, összemossa a jelentéseket.
Az élet valójában a lélek játéka. A fizikai univerzum játszótér. Az egész élet leírható játékként, hiszen a játék összes alkotóeleme megtalálható benne. Sokan mondták már ezt, közhely is lett belőle, és ez a legnagyobb igazságok egyike, amit nem szoktunk a maga súlyában megérteni.
Nem állítom, hogy könnyű az életet játékként tekinteni, és azt sem állítom, hogy én eljutottam már erre a szintre. Csupán annyit mondok, hogy az élet játék, a lélek páncélja az a képessége, hogy játéknak tekintse, ami előtte áll, és játsszon. Igen, lehet játék a pofon, lehet játék a törött orr, lehet játék a veszély és a halál.
Hogy is mondta Apone? “Újabb dicsőséges nap a Flottában. Minden nap olyan, mint egy üdülés. Minden ebéd bankett, minden zsold egy vagyon, minden sorakozó parádé.” Ez a hozzáállás teszi érdekessé és színessé azt, ami másoknak csak fekete vagy szürke. Ez a hozzáállás teszi izgalmassá és vonzóvá azt, ami másoknak veszélyes vagy nyomasztó.
Bolond az, aki játékként fogja fel az atomháborút? Nézőpont kérdése. Az azonban egészen biztos, hogy az atomháború csak abban nem tesz kárt, aki játékot lát benne.
Innen nézve, a pokol sem több, mint játszótér.